Ismét vidéken kószálunk, és egyelőre még nem áll módunkban semmi vérfagyasztó fejleményről beszámolni, leszámítva a dunántúli ködöt, amit sikeresen átszeltünk.

Mindenesetre eltettünk minden éles és hegyes tárgyat a kezünk ügyéből, mert ez így eddig elég depresszív.

Igyekszünk hét némileg szívderítőbb vizekre evezni, és azt taglaljuk, hogy mi is ez az egész (BESZERZÉS és NAGYBEVÁSÁRLÁS), és mire jó?

Joggal kérdezik, hogy mi ebben a fene nagy propagálásban a szívderítő? Nos, magunkból kiindulva, minden munka vagy feladat, amit helyettünk végeznek el, és nem kerül pénzbe, az csak jó és üdvös lehet. Hozzátéve, hogy nem, vagyunk lusták, csak hajlunk az észérvekre.

Manapság általában véve igaz, hogy még a közepes méretű cégeknél is megszűnt (a kicsiknél meg nem is volt) a valamikori beszerzői, vagy egyenesen anyagbeszerzői státusz. Azaz nincs senki, aki nyakába venné ezt az ügyet, és ez csak az egyik oldal. A másik, hogy ezáltal hiányzik a kompetencia, a beszerzendő cikkek piacának (igen, az árak) átfogó, de legalább felületes ismerete.

Senki ne gondolja ugyanis, hogy a gyakorlat (vagy épp a hiánya) ebben a munkakörben ne jelentene előnyt. Igenis, sokat számít, hogy adott idő alatt ki mekkora részét tudja beszerezni a rá kiszignált tételeknek. Megfordítva: nem mindegy, hogy a beszerző 1óra alatt végigrohan az áruházon, lekapkodja a cikkeket, és kiszállít, vagy bolyong, keresgél, és fél napig nem kerül elő. És akkor beszerzőről beszéltünk, nem olyan kollégáról, aki adott esetben sokkal fontosabb dolgot is elvégezhetne az alatt az idő alatt.
Ilyenformán a cégek, irodák működéséhez szükséges cikkek (papír-irodaszer, tisztítószer-vegyi áru, kávé, ásványvíz, egyes munkavédelmi eszközök, stb.) beszerzése ad hoc módon történik, ami mind anyagi, mind stratégiai szempontból előnytelen. Azaz Józsi bácsit kiküldjük, mert elfogyott, és hiába drága, akkor is kell.
Mindez magánemberre lefordítva azt jelenti, hogy nincs senki, aki hajlandó lenne (felár nélkül!) felvinni az ötödikre a négy karton ásványvizet (vagy a 20 kiló kristálycukrot, esetleg krumplit) a nehézkesen mozgó nyugdíjasoknak. Épp a közelmúltban volt szerencsénk egy utólag (függőlegesen) megtoldott hatemeletes ház tetejére cuccolni, és mivel az építmény eredetileg négyemeletesnek készült, értelemszerűen lift sem volt. Lógott a nyelvünk a végére.

Ezt a lécet kisgyerekes anyuka, idős bácsi nem ugorja meg. (Végső esetben felviteti a taxissal, aki ugye közmegyegyezéses alapon sem az a klasszikus szociálisan érzékeny típus - nyugodt lélekkel leveszi a nyugdíjast, az ziher.) Idős embereknél jobb általános, hogy nem vezetnek autót, azaz tömegközlekednek. Mit ád az ég, valahogy egyik hipermarket sem fért be a Városmajor utcába. Legyen hát a sok átszállásos BKV. Sajnos a trolira fel-leszállás teli szatyrokkal szinte lehetetlen. Marad a sarki kisbolt drágán, apránként, nehezen cipekedve, kínlódva, anyukák esetén gyereket rángatva.

A lényeg az, hogy velünk a magánszemélyek a cipekedést takarítják meg, és nyernek 2-3 óra szabadidőt, míg a cégek teljes egészében kiszervezhetik ezt a problémát a működési szerkezetükből (és megszűnik a heti kvíz, hogy „na ma kire sikerül az aktuális utálatos feladatot rálőcsölni").