Vannak napok, amikor kizárólag a rutin mozgatja a gépezetet, és a nap végén (vagy épp az elején), is fejezetten facsarnunk kell az agyunkat, hogy valami ép ésszel elfogadható sztorit tálaljunk az értő közönség számára.

Időnként azért szerencsénk van, és a sok izgalmas árfekvés elviszi a hátán az aznapi eredménytelenséget. Aztán persze vannak olyan napok, amikor már menet közben, az áruházban televéssük a mappánkat a jobbnál is jobb gondolatokkal, megfigyelésekkel.

Ilyenkor szoktak a biztonságiak sandán leskelődni...

...mert nem jön nekik fejben össze a félig tele kocsi (tehát a vásárló képe) a jegyzeteléssel, tehát a megkülönböztető címke/névtábla nélküli, azaz már hivatalból is üldözendő ellenség képével.

A mai napunk ez utóbbira ékes példa, volt itt minden, mint a „bucsu”-ban. Belefutottunk tök ugyanabba a kristálycukorba, természetesen ugyanabban az áruházban, 175 és 172 kilónkénti áron. Persze, ez nem akkora különbség, de ilyen alapon már bármi megeshet. Meg is esik, a mundér becsületét védendő ( vagy szimpla trehányságból) a másik rivális hipermarket ugyanezt játszotta el a „deós tejszínnel”, azaz a habsprayvel. Egymástól 10 méterre kirakott termékről beszélünk,189 és 219 Ft-ért flakononként. 

Az is szép tapasztalat, amikor hipp-hopp eltűnik a polcról a 244Ft/literes étolaj. Megint csak nem vészes a különbség, mert van helyette 249 Ft-os, csak valahogy meglepő az a precizitás, ahogy még a helye is megszűnik a polcon az egy órával előtte még tömegével virító áru, címkéstűl, akciós táblástúl, mindenestűl. (A kizabált, eldobott chipses zacsik maradnak.)

Nyilván az is véletlen egybeesés, hogy a nagyon akciós árut hirdető plakát alatt, a gondolavégen majdnem ugyanolyan (de nem ugyanaz a) sajátmárkás majonéz tülekedik, amelyik ugyanolyan gagyi gazdaságos, viszont 15%-kal drágább.

Ezzel együtt is nyilván mi vagyunk szőrszálhasogatók, képzelgők, rosszindulatúak, meg amit csak akarnak. Sőt, a Lindbergh-bébit is mi raboltuk el anno…