Picit lamentálunk (miközben – minden szentnek maga felé hajlik a keze – megpróbálunk magunk mellett érvelni) azon, hogy egy adott étterem egy adott beszerzése milyen volumenben megvalósítható, ill. hol van az a pont, ahol már kimondottan megterhelő a feladat egyetlen személy részére.

Miért is annyira fontos, hogy egy vagy két személy? Bizony, nem másért, mint a pénzért, amit kifizet neki a gazda, miközben a plusz egy fő –gyakorlatilag – nem végez termelő munkát, „csak” a kocsit tologatja bevásárlás közben. Ha már itt tartunk: mihez képest plusz egy fő?

Miért természetes, hogy egy ember egy cégtől (legyen az étterem, öregek otthona vagy könyvelő iroda) rendszeresen beszerezni járjon, a saját munkájának elvégzése kárára?

De először vissza a –nem is annyira– lélektani határhoz. Megfigyelésünk és tapasztalataink alapján ez az összeghatár valahol 150.000 Ft. környékén húzódik meg. Ekkora pénzhalmaz már árura konvertálva is szép tétel, azaz minimum két bevásárló kocsis. Tudják, mint a kocsmai verekedésben, a kocsiknál is: egy embernek egy a párja.

Persze, megoldható, hogy egy ember elcibáljon akár két tele kocsit is a parkolóban a furgonhoz (láttunk már ilyet vékony hölgytől is, le a kalappal), de! Az kizárt, hogy különös és perverzióra hajlamos egyedeket leszámítva nem gyűlöli minden percét a tortúrának, amit végig csinál.

Fennáll még az az opció, hogy valaki többször visszamegy ugyanabba az áruházba, de ez egyrészt nagyon időigényes, másfelől fennáll a veszélye, hogy közben feltörik a parkolóban a félig rakott autót.

Megfigyelésünk szerint egy átlagos étterem (cukrászda, kávézó, stb.) átlagos heti beszerzési állománya eléri a fenti 150 ezres határt, vagyis a tulaj vagy egy embert küld, aki rendszeresen megszakad, vagy kettőt, és akkor pazarolja a saját pénzét.

Törik-szakad, de nincs más választásunk, mint kijelenteni, hogy bizony sokkal egyszerűbb ránk bízni a dolgot, és megszabadulni egy csomó kényelmetlenségtől.

Zárszó: Ez most programbeszédnek tűnhet az is. Ettől függetlenül hálásak lennénk, ha szükség esetén tételesen megcáfolnának bennünket, mert onnan kezdve nem állítanánk hülyeségeket, és mi végső soron ebből (nem a hülyeségből!) élünk